„Ha az egyetemre járók azt gondolják, hogy a munkaerőpiac csillogó nagydíjait kapják jutalmul, tévednek”
az oxfordi egyetem oktatásügyre és gazdasági teljesítményre szakosodott nyugalmazott egyetemi tanára
A Cedefop 2018. évi készségigény-előrejelzésének brüsszeli elindításakor felszólaló vendégelőadók egyike az oktatásügyre és a gazdasági teljesítményre szakosodott Ken Mayhew, az Oxfordi Egyetem tanára volt.
Mayhew tanár úr a Skillset and Match magazinnak nyilatkozott az előrejelzés dinamikájáról és a jövőbeni foglalkoztatás kihívásairól.
Az előrejelzések hihetetlenül fontosak. Azonban jóval körültekintőbben kell gondolkodnunk, mint gyakran a szakpolitikai következményeik esetében. Emellett, ahogyan a Cedefop munkatársai elsőként mondanák, ezek nem hagyományos előrejelzések, hanem prognózisok. Tehát át kell gondolnunk, hogy magukról a prognózisokról miért derülhet ki néhány éven belül, hogy nem igazak. Nagy-Britanniában 20 évvel ezelőtt a vezető beosztásúaknak valószínűleg csak kb. egynegyede rendelkezett MA fokozattal. Manapság azt mondogatjuk, hogy ez elengedhetetlen.
Önök azt mondták, hogy a kormányoknak esetleg újra át kell gondolniuk, hogy hogyan költik el a pénzüket, és talán kevesebbet költenek olyan diplomákra, amelyek készségeket biztosítanak az emberek számára, de munkahelyeket nem.
Jó lenne, ha minden egyes ágazatnak, illetve az oktatási és képzési rendszernek több pénze lenne. Számomra azonban úgy tűnik, hogy ma az emberek azért járnak egyetemre, hogy – amennyire megállapítható – pontosan a 10 vagy 15 évvel ezelőtti tartalmú munkahelyet szerezzék meg, és ehhez diplomát kell szerezniük. Nagy-Britanniában ez költséges az egyének számára. Más országokban ez az állam számára költséges, de valaki fizet. Egy bizonyos értelemben senkit sem akarunk megfosztani az egyetemi oktatástól. Ha azonban az egyetemre járók azt gondolják, hogy a munkaerőpiac csillogó nagydíjait kapják jutalmul, tévednek. Talán jobb lenne, ha reálisan szemlélnénk ezt, és azt mondanánk: Miért ne vegyünk részt iskolaidőben tartott, szakközépiskolai keretek közötti tanulószerződéses gyakorlati képzésben? Miért ne menjünk szakiskolába? Mindazonáltal Nagy-Britannia tanulószerződéses gyakorlati képzési rendszere különféle okok miatt nagyjából szétesett. Az egymást követő kormányok megkísérelték feltámasztani, de csak részleges sikerrel. A germán országokban, Svájcban, Ausztriában, Németországban és talán ide sorolhatom Hollandiát is, fenntartottak egy alternatív ágazatot, noha a felsőoktatási ágazatok bővültek. Sokkal könnyebb helyzetben vannak a relatív kiadások cizellálásához, mint a Nagy-Britanniához hasonló országok.
A szakoktatás és -képzés – az előtte álló kihívásokkal – megoldás lehet-e olyan problémákra, mint a túlképzettség vagy a polarizáció?
Nem hiszem, hogy magát a polarizációt megállíthatnánk. Ahogyan a történelem során láttuk, a műszaki változás bármely rohama elkerülhetetlenül megváltoztatja a munkahelyek szerkezetét; tehát nem látom, hogy az elsőként leírt különböző mintázatok gyorsan változnának. Lehet azonban változás: csupán azért, mert hivatalból úgy látjuk, hogy középen űr képződik, ennek nem kell bekövetkeznie a fizetés tekintetében. A népszerű megnevezésű munkahelyek közül tulajdonképpen sok nem népszerű munkahely a fizetés tekintetében. Ráadásul, hasonlóképpen – legalábbis egyes országokban – van lehetőség a viszonylag alantas vagy hétköznapi munkahelyeken dolgozók relatív bérének emelésére. Ez nem a szakoktatás és -képzés feladata, a civil társadalom feladata, a szakszervezetek feladata, a társadalmi partnerek feladata átgondolni, hogy az egyes munkahelyek ténylegesen mit érnek. Részben a kereslet és a kínálat törvényeiről van szó, de mégis többről. Egy idősek otthonában – legalábbis Nagy-Britanniában – a személyzet fizetése alig több, mint a minimálbér. Én tényleg nem tudnám ellátni azt a munkát. Megalázó látványt nyújtanak azok, akik ezt végzik. Ráadásul lehetségesnek kell lennie, hogy a relatív fizetést ebből a szempontból átgondoljuk.
Ha az Önök által elmondottak megtörténnek, akkor esetleg vonzóbbá teheti a szakoktatást és -képzést, mert ez az egyik problémája.
Önök különbséget tesznek egyrészt a szakoktatás és -képzés, másrészt az egyetemek között. Én úgy vélem, hogy egy folyamat részei. Ugyanis minél jobban bővül a felsőoktatás, a felsőoktatás annál inkább azokat a feladatokat végzi, amelyeket egykor a szakképző főiskolák végeztek. Ma Nagy-Britanniában az ápolók egyetemre járnak ápolóképzésre. Napjainkban a rendőri erők többsége a rendőrré váláshoz megköveteli a diplomát, tehát az egyetemek ma a szakoktatási és -képzési rendszer részét képezik. Különbség van a felsőoktatás és a szakképzés között. Végül, igen, inkább vonzóbbá kell tennünk a szakképzést ahhoz, hogy több embert vonzzon, nem kényszeríthetjük őket arra, hogy két dolog közül az egyiket csinálják, hogy olyan felsőktatási kurzust végezzenek, amelyet nem feltétlenül élveznek, mert más készségekkel, tehetséggel és érdeklődési körrel rendelkeznek. Ez arra fogja ösztönözni őket, hogy érzékenyebben gondolkozzanak erről. Ugyanakkor, ha óvatosabban gondolkodunk a szakoktatási és -képzési rendszerről, ott teremthetünk egyensúlyt, ahol jobban van erőforrás. De szerintem ez egyes országokban könnyebb, míg másokban jóval nehezebb.